Ünnep

Mi is az ünnep valójában? - vagy inkább mit jelent nekem?- megpróbálom szavakba foglalni.

Sokáig tűnődtem, végül is ez fogalmazódott meg bennem: Egy röpke pillanatban megérezni a végtelent. Nálam ez a legteljesebb csendes örömöt jelenti. 

Az ünnep egy érzés, ami megteremtődhet bennem, és ami bármikor létrejöhet, minden helyzetben, minden időben, társaságban vagy egyedül, séta közben, villamoson, bármilyen körülmények között. Szemek összevillanása, gyermek mosolya, virág illata, egy könnyű álom vagy egy hálás pillantás a végtelenség érzetét keltheti, számomra ezt jelenti az ünnep. Ennek pillanatait hordozzuk valamennyien és visszük magunkkal, velünk marad, amíg csak élünk, azaz örökre.

Az ünnep nem múlhat el, békességet ad, jó érzést a mindennapokban, felidézése segít a nehéz pillanatokban, és nem kerülhet az idő szorításába, mivel időtlen.

Természetesen vannak ünnepi alkalmak, de ha kötelességszerűen éljük meg, akkor az csak ünneplés. Ha lelkünk is ünneplőbe öltözik, felszabadultak vagyunk és már a várakozás is örömmel tölt el, akkor igen, ez AZ.

Idéznék Szabó Lőrinc „Ünnep” c verséből

„áldassál Uram, amiért a mulandó örömök

s harcok hétköznapjai után

megteremtetted az ünnepet,

a megnyugvást,

a semmit,

aki az idő teljességében

értem is eljön

és áldott karjaiban

elringat mindörökre. Ámen.”

Egy rádióban elhangzottakra

„a művészet a csendhez vezet el”

Ezt a nagyon elgondolkodtató mondatot egy zeneszerzőtől hallottam

úgy egy-két évvel ezelőtt. Nagyon megragadott, mivel a művészet

és a csend is közel állnak hozzám, mindig is éreztem ezek összetartozását. Tudtam, zajból csak zaklatottság születik, hiszen átéltem ezt én is sokszor.

A belső békességet csak a csendben tudom megtalálni. Nem a passzivitásban nem az unalom csendjében, de egy szép zenében, regényben, egy festményben, jó beszélgetésekben, gyermekek szemében, a természet csodáiban és még sokáig folytathatnám.

De mi volt előbb, a csend, vagy a művészet? Egyáltalán következik-e egyik a másikból?

Gondolkodva ezen, talán nem is olyan fontos erre választ kapni. Hiszem, hogy a csend láttat, és észreveszünk általa olyan dolgokat, amit földre szegezett tekintettel, sietős léptekkel haladva, aligha, mint például egy dérlepte zúzmarás fát, amin egy mókus szalad át, madarak röptét, felhők vonulását.

Rácsodálkozás!

A belső öröm érzése, a megosztottság vágya lehet az, ami arra késztet minket, hogy kifejeződjenek, mások számára is érzékelhetővé váljanak földi létünk megtapasztalásai.

A művészet adta és  kegyelemként kapott tehetség által lehet embereket megérintő alkotásokat, zeneműveket létrehozni, és aki erre ráhangolódik, előbb-utóbb eljut odáig, hogy vágyik is a mindent átölelő, alkotó, alakító csendre.

 Emlékezés egy régi álomra.

Rég volt, több évtizeddel ezelőtt, volt egy nagyon szép álmom. Ma is előttem van, csodálatos színeivel. Végtelen mélykék óceán, távolban egy sziget. A sziget halványlila jégkristályokból emelkedett az óceán fölé, én pedig egy hófehér vitorláson tartottam feléje. Ennek az álomnak színei olyan intenzívek voltak, hogy a mai napig is élénken élnek bennem.

 Különös. Akkor régen ez az álombéli utazás csodálatosnak tünt, így maradt meg bennem, sokszor gondoltam vissza rá. Csak most kezdek másképp érezni, milyen érdekes! Mi változott? Mintha egy régi film később peregne le, később látnék, más szemmel, más szívvel?- nem tudom. Ahogy most látom magam előtt, már biztosan nem kívánkoznék arra a szigetre, és egyáltalán mit keresnék én az óceán kellős közepén egy kis lélekvesztőben, ráadásul egyedül! Minden szép, szinte földöntúli, de én egyedül vagyok és ez az engem körülvevő szépség borzongtatóan hideg. Különös, mert ezt én sohasem éreztem azelőtt. Mi változott?  Szeretet nélkül az életnek nincsen értelme, a legszebb szigeten is fagyos lehet a lehellet.  Sehol ember, sehol egy fa, sehol egy virág, az életnek egy halvány jele, megvan e még a vitorlás, el, el innen, vissza a partra, csak visszataláljak! Néhány évtized csupán, hogy a vágyakozás menekülésbe torkoljon. Különös ajándék, hogy az ember egyszer csak erőteljesen megérezze, milyen fontos a biztonság! Minden szépségnél fontosabb. Az évek múlnak, és sok minden átértékelődik, sok dolog helyet cserél. Kell, kibe kapaszkodjunk, kell, kibe reménykedjünk, kell, kiért éljünk!

A régi álmot megőrzöm, különös szépsége is egy felismeréshez

juttatott el, - csak eltelt eközben néhány évtized!  

Versadta gondolatom

„Szélfútta levél a világ.

De hol az ág? de Ki az ág?”

Zelk Zoltán

Szélfútta levelek vagyunk, kétségbeesve keressük a minket megtartó ágat. Reményvesztetten szállunk, amerre a szél sodor, kapaszkodnánk, de nincs hova, és nincs kibe.

Ez a gondolat járt a fejembe a vers olvasásakor, micsoda két sor!

Hol az az ág, amely táplál, éltet minket?

Hosszú időn át természetesnek vettük, hogy növekedésünkhöz

finom ereken át kapjuk az éltető nedveket, a napfényt szívtuk magunkba. Tudatlanok voltunk, és egyre többet akartunk.

Fák akartunk lenni! - mi, a levelek!

Gyökeret akartunk verni, gyökér akartunk lenni!

Nagyratörő múlt, homokra épített ház!

Aztán az idő elteltével emlékezés, a régi szép nyarakra, és vele együtt mindarra, ami jóvá már nem tehető.

Pedig milyen szép volt mikor lombjaink enyhülést adtak a forró nyárban, a sok énekes madár társunk lett,- amíg együtt voltunk.

Elengedtük az ágat, és bolyongunk a világban, mert nem ismertük fel, hogy  magunkban senkik, semmik, csak egy - egy

ágrólszakadt levél vagyunk.

Most gyökérvesztetten sodródunk, sírásunkat viszi a szél.